NAPLÓ

freestyler #00065

A freestyler (angol szó, ejtsd: frísztájler) szó szerint azt jelenti, hogy szabadstílusú. Magyarban ritkán használjuk, utoljára talán egy műkorcsolya gálán hallottam. Az egyik olyan kifejezés, aminek a jelentése mostanában átalakult, kinyílt bennem. Köszönhető ez A.-nak, hadd meséljem el, hogyan történt.

A sztori ott kezdődik, hogy mióta az eszemet tudom, zenélek, zenével foglalkozom. Mindig vannak hangszereim, kisebb-nagyobb szünetekkel megfogom őket vagy leülök eléjük és játszani kezdek. A zene életem része.

Kimondottan szeretek dobolni, ami a ritmusról szól. A ritmus kitölti az életemet, sokszor csempészem bele akár pillanatokba, miközben dolgozom, vezetek vagy várok valakire. Szórakoztat, felpörget, értelmet ad. Ebből adódik, hogy számomra, ami nincs ritmusban, pláne, ha az egy zenei környezetben jelenik meg, akkor az kilóg, hibás, nincs rendben, nem OK. Ha lehet, próbálom is a helyére tenni.

Na, ennek a működésnek vége. Az történt, hogy A. nem ritmusra mozog. Ha mondom neki, vagy tánc közben vezetem, akkor persze csinálja, de ha szólóban tolja, akkor nincs az az Isten. Persze próbáltam tanítani, gyakoroltunk, és rengeteget javult, de nem. Reménytelen. Ráhagytam, elfogadtam így, és elneveztem freestylernek. Azóta Ő maga így hívja magát, amikor táncol. Szeretem.

Aztán két dolog történt. Elmentünk egy Kettő-kettő tánczenekar koncertre. Elég jellegzetes dub alapú zenét játszanak, nem lehet mellé lépni. Kilenc vagy tíz zenész a színpadon, fantasztikus hangulat, mindenki táncolt. Mindenki ritmusra, kivéve A.-t, Ő a saját freestyle stílusában élvezte az estét. Imádtam.

A másik dolog, hogy A. elkezdett rendszeresen futni. Egyre gyorsabban, egyre többet. Ehhez neki segítség a zene közben, sokan vannak így. Személy szerint – a fent leírtak miatt – előbb-utóbb a zenéhez, a ritmushoz hangolom a lépéseimet, majd a légzésem próbálja ezt követni, végül persze szétesek, leállok. Nekem nem megy.

Viszont általa értettem meg, hogy neki a zene egy külső tényező, ami felpörgeti, energizálja, kedvet csinál, és ezt az energiát képes aztán a futásába beletenni. Fantasztikus.

Megértettem, hogy a ritmus fontos, és ezért nem kell, nem szabad a dolgokat befolyásolni. Hagyni kell, hogy a saját tempójukban mozogjanak, éljenek. Mindig, mindenkinek megvan a maga feladata és állapota, ami lehet, hogy összhangban van a sajátunkkal, de az is lehet, hogy – bár a körülményekből adódna – mégis teljesen máshogy jár.

Ha csak annyit teszünk, hogy megfigyeljük a saját ritmusunkat és másokét, majd hagyjuk mindegyiket a saját tempójában lüktetni, már biztosan boldogabb lesz a világ.

Egyébként is, a szív mindig tudja, hogyan dobogjon.

memória #00064

Nekünk, embereknek, az egyik legkiválóbb képességünk – ami kiemelt bennünket a többi lény közül – a memóriánk. Segítségével képesek vagyunk emlékezni eseményekre, melynek köszönhetően számos előnyhöz jutunk.

Ahhoz, hogy pontosabban megértsük memóriánk működését, hívjuk segítségül a számítógépeket. Furcsának tűnhet az asszociáció, mégis, a számítógépek a saját működésünk alapján készültek. A megértést az segíti, hogy amire mi azt mondanánk, az agyunk végzi, annak a számítástechnikában külön elnevezése, és jól megfogalmazott funkciója van.

Például a különféle bemeneti eszközök által közvetített információkat, a processzor dolgozza fel, “érti meg”. Ez nálunk, embereknél ugyanígy működik, az érzékszerveink, a szem, a fül, stb. által közvetített információkat az agyunk teszi érthetővé számunkra.

Egy számítógépben, ezeket az adatokat a memória tárolja, amelyről pár dolgot érdemes tudni. Közvetlenül a processzorral van összeköttetésben, amely a leggyorsabb kapcsolat az egész gépen belül, és csak addig működik, amíg áramot kap.

Mi történik ha a gép lekapcsol vagy csak elalszik? (Ez utóbbi is egy emberi kifejezés). Ugyanaz, ami velünk emberekkel. Ha nem teszünk róla, hogy holnap reggel vagy egy hét múlva is emlékezzünk egy fontos információra, akkor az elveszik, azaz elfelejtjük.

A memória nem arra való, hogy örök életre eltároljunk benne információkat. Ennek ellenére sokszor pazarlóan bánunk vele, túlterheljük. Rengeteg ember él a Földön olyan adatokkal a fejében, amitől ha képes lenne a megfelelő – azaz bármikor előkereshető – módon megszabadulni, sokkal boldogabb életet élne. Ő maga, és a környezete is.

Ugyanis a feleslegesen magunkkal cipelt adatok két dolgot okoznak. Az egyik, hogy folyamatosan energiát kell fordítanunk arra, hogy megtartsuk őket. Minél pontosabban és részletesebben akarunk rájuk emlékezni, annál több energiára van szükség.

A másik, hogy – a számítógépekkel szintén megegyezően – mivel csak egy adott kapacitással rendelkezünk, ezért amíg egy bizonyos mennyiségű adatot tartunk a fejünkben, addig nincs esélye újaknak érkezni.

Mi a megoldás?

A winchester (vincseszter, vinyó, merevlemez, hard drive, hard disk drive, HDD, újabb nevén Solid State Drive, SSD). Ez a kemény szó pár évtizede még csak a westernfilmek sajátja volt, ahol a főhős egy winchesterrel képes volt bármilyen távolságból elintézni a rosszfiúkat. Mára ez a szó új értelmet nyert.

A winchester teszi lehetővé, hogy a nem szükséges vagy elég helyhez nem jutó, illetve az éppen nem működő memóriában tárolt adatokat rögzítse, és ami még fontosabb, újra, bármikor elérhetővé tegye azokat. Természetesen ez egy sokkal lassabb folyamat, mint fejben tartani mindent, viszont sokkal biztosabb, biztonságosabb, ráadásul jóval energiahatékonyabb.

Oké, persze, kösz, jól hangzik, de egy emberbe nem lehet beleszerelni egy winchestert! Valóban. A megoldáshoz ismét vegyük elő az SzSzSz-t, azaz a Számítógép Szinonima Szótárt, és nézzük meg, hogyan működik egy winchester:

Ír és olvas.

Azt az adatot, amire éppen nincs szükség vagy már nem annyira fontos, leírja, és elteszi, amelyikre pedig szükség van, előkeresi és beolvassa. Több különféle alkalmazást, és persze egy csomó tárhelyet használok arra, hogy a fejemben lévő információkat, gondolatokat, emlékeket, ötleteket, képleteket, összefüggéseket – és, ami a mi szempontunkból a legfontosabb –, az Egy mágus naplója jegyzeteit rögzítsem.

Így értem el, hogy a sokszor üres, kifejezéstelen, néha akár egészen morcosnak tűnő arc helyett, egy folyamatosan jelen lévő, éber, boldog ember vagyok.

séta #00063

Gyakran járok sétálni, ami közben furcsa jelenségre figyeltem fel. A legtöbb ember séta helyett inkább gyalogol, sőt sok esetben rohan. Azt nem tudom hova, de már messziről látszik a mozgásukon, közelről pedig az arcukon, hogy elszántan sietnek valahova.

Ez azért érdekes, mert teljesen máshogy kerül kapcsolatba a környezetével, a világgal az, aki siet. Neki a távolság csak egy leküzdendő akadály. A céljához vezető utat nem méterekben vagy kilométerben méri, hanem időben. Percekben.

Minden tényező, ami csak egy kicsit is lelassítja, zavaró számára, egyenesen idegesíti, és mivel nincs ideje ezeknek a problémáknak a meg- illetve feloldására – hiszen rohan –, ezek a feszültségek az út során összeadódnak. Néha az is előfordul, hogy meg kell szakítania útját, hiszen nem képes magában tartani a dühét, ami kitör belőle.

A séta teljesen másról szól. A séta egyetlen indítéka a mozgás. Emiatt céltalan, sőt időtlen. Az ember nagyjából elhatározza, mennyi időt kíván sétálni, illetve vannak az “elmegyek a nagy fáig” típusú sétálók. Valójában teljesen mindegy mindkettő, hiszen a séta legnagyobb ajándéka – a felfedezésen túl – a megengedés.

Pont ezért, mindig tökéletesen kielégítő.

Séta közben az ember nem csak a környezetet figyeli, hanem önmagát is. Különféle testérzetek jelennek meg benne. Enyhe fájdalom a térdében vagy a derekánál, de ezek egy idő után mind elmúlnak, meggyógyulnak. A kimelegedés a vérkeringés felpezsdülését jelzi. Ilyenkor a rutinos sétálók kigombolják, kicipzározzák vagy leveszik a szükségtelen ruhadarabjaikat. Megtehetik, hiszen előre felkészültek ezekre a szituációkra.

Mindeközben az ember, mivel céltalanul megy, bolyong, mászkál, mindenféle dolgokat vesz észre. Észleli a vele együtt közlekedőket. Megmutatkoznak előtte az épületek szépségei. Ami addig csak egy sárga ház volt, most hirtelen egy gyönyörű geometriájú, bauhaus épület lesz. Megáll és nézi.

Látja a természetet, fákat és madarakat. Ha egy parkban sétál, boldogan szaladgáló kutyákat. Hosszú percekig lehet őket nézni, hiszen nem vagyunk időhöz kötve. Nagyon szórakoztatók tudnak lenni.

A sétáló néha, az órájára nézve eltűnődik az idő múlásán, ugyanis az teljesen mást mutat a belső érzethez képest. Igazából nem is fontos, hiszen nem számít. Amikor úgy érezzük, hogy elég, akkor elindulunk hazafelé – és még akkor is lehet variálni az útvonalat!

Fantasztikus érzés sétálni, megmozgatni magunkat. Pláne az ülő munkát végzőket kötelezném törvényileg erre. Amikor a belvárosban dolgoztam, volt, hogy 2 óránként elmentem tömböt sétálni. Nem volt más.

Ha kedvet kaptál egy sétához, ajánlom a kora esti órákat, amikor egy kicsit már megnyugszik a város, és a természet is.

Kellemes sétát, és csodálatos felfedezéseket kívánok!

barkács #00062

A barkács szó mára – sok más szóval együtt – elvesztette valódi jelentését. Manapság inkább a kendács megfelelőjévé vált. Olyan dolgoké, amit valaki ügyetlenül oldott meg, rakott össze. Azonban ha visszanézünk az eredeti szó jelentése mögé, teljesen mást mutat nekünk.

A mai világban elterjedté és elfogadottá vált, hogy mindent készen kapunk, veszünk, rendelünk. Egyre gyakrabban ülünk le a gépünk elé, vagy egyszerűen a mobilunkat nyomkodva jutunk el a keresett termékig, tárgyig. Berakjuk a kosárba, fizetünk, és kész. Nincs más dolgunk, mint várni a futárt, és átvenni a csomagot.

Ez a folyamat évről-évre erősödik. Régebben a barkács segítségével valósítottuk meg saját elképzeléseinket. Ennek hiányával kezd eltűnni az egyediségünk, egyéniségünk, és szünteti meg azt a képességünket, amellyel képesek vagyunk problémák leküzdésére. Pár éve láttam egy videót, ahol egy tinédzser nem tudott kinyitni egy konzervet, a kezébe adott klasszikus tekerős konzervnyitóval.

Ahogy mi emberek, mind egyediek és különlegesek vagyunk, úgy a gondolataink, ötleteink is mind eltérőek. A barkács eredetileg arról szólt, hogy ezeket a nem létező dolgokat, tárgyakat létrehoztuk. Elképzeltük mit szeretnénk, majd alapos – és sokszor hosszadalmas – folyamat során megalkottuk azokat. Természetesen ez a tudás lehetővé tette, hogy a sérült, hiányzó, elromlott vagy eltűnt dolgainkat pótoljuk vagy rendbe tegyük.

Mindannyian vágyunk az álmaink megvalósítására. Valahol, mélyen, belül mindenkiben jelen van az alkotás és az önkifejezés. Mit tehetsz azért, hogy ez a felszínre kerüljön?
Engedd meg magadnak az álmaidat.

Amennyiben férfi vagy, szánj rá időt, hogy beszélj róla, megtervezd, utánajárj és adj magadnak időt, hogy megvalósítsd. Minden pillanata élmény lesz, és a végeredmény minden egyes alkalommal, amikor ránézel boldogsággal tölt majd el. Még akkor is, ha vegül nem lesz olyan tökéletes, mint amit egy szobányi méretű géppel hoztak létre, ami csak ebből a célból létezik. Tanuld meg értékelni magad és szeretni az alkotásaidat. Fedezd fel a benned lévő alkotót. Teremts!

Amennyiben nő vagy, akkor pedig mondd meg a férfinak mit akarsz, és engedd, hogy rajta keresztül megvalósuljanak az álmaid.

Csodálatos barkácsolást kívánok mindenkinek.

jógyere #00061

Furának tűnhet a cím, de ha tovább olvasol hamarosan megérted mennyire fontos kifejezés ez, mivel segít a fogalmak megszüntetésében. Miért hasznos ez, egyáltalán hogyan lehet fogalmak nélkül kommunikálni?

A buddhizmus a 7. században jelent meg Tibetben, amikor az arab birodalom betört India területére, és az ott élő “hitetlenek” vallását próbálta megszüntetni. Templomokat, szobrokat döntöttek le, szent írásokat égettek el. Ennek esett áldozatul rengeteg Buddhától származó tanítás is. Ami megmaradt, azt a tibeti fennsíkra menekítették fel szerzetesek.

Az úgynevezett dharma királyok felismerték a tanítások jelentőségét, és a fennmaradt írásokat összegyűjtve próbálták megőrizni azokat, ezért fordítókat hívtak Görögországtól Kínáig. Ám ehhez egy olyan nyelvre volt szükség, ami megfelelő szinten képes megőrizni és rögzíteni a tanításokat. Ekkor alakult ki a tibeti nyelv írott formája.

A tibeti nyelv további érdekessége, hogy nincsenek benne fogalmak. Bizony, számunkra nehezen elképzelhető ez, talán beszélgetni sem tudnánk ezek nélkül egymással. Mégis, hatalmas előnye van ennek a megoldásnak: a félreértések nélküli a kommunikáció.

Érdekes megfigyelni kívülről, hogyan zajlik egy beszélgetés, még ha nem is értjük, nem is tudjuk miről szól. Van egy íve, pontosan követhető hol tartanak a beszélő felek. Bizonyos időközönként pedig felbukkan a jógyere kifejezés, ami valami olyasmit jelent, hogy:

– Úgy érted, hogy?

Tehát amikor a hallgató úgy gondolja, megértette miről beszél neki a beszélő, akkor a jógyere kifejezéssel jelzi, majd saját szavaival visszamondja az elhangzottakat. Ezek után a beszélő kiegészíti, elismétli a mondanivalóját. Egészen addig megy így a beszélgetés, amíg a hallgató teljességgel megérti a beszélő mondanivalóját.

Ekkor egy csúcspont következik a beszélgetésben, ami egyértelműen érzékelhető. Ilyenkor tudja mindkét fél, hogy a hallgató megértette a beszélő szavait, ugyanaz a kép kialakult benne is, azaz pontosan ugyanarról beszélnek.

Még ha hosszadalmasnak is tűnik, nagyon érdekes, és hasznos működés ez, hiszen teljességgel kiküszöböli a félreértéseket. Sőt, a beszélgetés során a hallgató egyfajta tanuláson megy keresztül, hiszen addig szükséges kérdeznie, amíg mindent meg nem ért, amit a beszélő elmond, helyesebben mondva átad számára.

hit #00060

A hétvégén kaptunk egy baráti meghívást. Megérkezve egy teraszon találtuk magunkat, ahol a társaság kört alkotva ült, és figyelmesen hallgatta, ahogy valaki hosszasan beszél. Később megtudtam, hogy az illető Krishna tudatát követő szerzetes. A felmerülő kérdésekre türelmesen válaszolt, alaposan kifejtve azokat. Jóval fiatalabb volt nálam, és nagy meggyőződéssel prédikált. Emlékeztetett korábbi önmagamra, amikor még meditációkat tartottam, és sokat beszéltem a buddhizmusról.

Később, amikor a társaság felbomlott, hozzánk is odajött, és különleges sütivel kínált. Beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült számára, hogy a Kelethez köthető tudással rendelkezem. Elmondtam neki, hogy tibeti buddhista beavatást és tanításokat kaptam.

Nagyjából az első reakciója az volt, hogy a tanult ismeretei alapján elhelyezte Buddhát, mint Krishna 5. reinkarnációját, hivatkozva a Bhagavad Gítára, a magyarázat pedig annyi volt, hogy Buddha kb. 2500 évvel ezelőtt élt, az említett szentírás pedig kb. 5000 évvel ezelőtt született.

Kész, ennyi volt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor autós kártyáztunk, és egy izgalmas menet végén valaki, az utolsó körben, a legeslegutolsó lapnak lerakta a lila Lolát. Aki nem ismerné, a lila Lola mindig mindent vitt.

Rosszul esett, hogy egy nálam jóval fiatalabb személy, egy mondattal elintézte az elmúlt 18 évemet. Aztán elmosolyodtam, hiszen ez is egy különleges lehetőség volt, ami segített kibillenni az egó által teremtett világból. Örültem neki, köszönöm.

Hazafelé azon gondolkodtam, mi adhat ekkora magabiztosságot, ekkora – és itt jelent meg a szó – hitet valakinek? Saját elmondása szerint 2 éve Krishna tudatú szerzetes.

Aztán az jutott eszembe, hogy mindannyian így működünk. Egy-egy mélyebb konfliktus után tétován bolyongunk a térben, hirtelen megváltoznak a gondolataink, váratlanul felborul az a stabilitás, amire évekig alapoztunk mindent. Van, hogy az életünk is alapjaiban rendül meg.

Általában ilyenkor fordulunk a vallások felé, ahol évszázados, évezredes tanításokra, írásokra, csodálatos történésekre hivatkozva próbálnak meggyőzni minket valamiféle felsőbb erőről, ami mindent irányít – ezzel megmagyarázva az életünkben bekövetkezett törést.

Előbb-utóbb valamelyik biztosan betalál és befészkeli magát a lelkünkbe, majd onnantól ez az új, frissített irányelv lesz működésünk alapja. Onnantól minden, ami egyezik az újonnan szerzett hitünkkel az jó, és minden, ami különbözik tőle, vagy ami még fontosabb, minden, amit nem értünk, és nem tudjuk beilleszteni újonnan szerzett ismereteinkbe, az rossz lesz.

Ilyen egyszerűen működünk.

Azt javaslom, mindig törekedjünk az univerzális szemléletre. Mindig kövessük a jeleket, és kerüljük a szélsőségességet. Amint azon kapjuk magunkat, hogy elkezdünk bírálni valamit, azonnal álljunk meg, lépjünk hátra egyet – ha kell még egyet, és még egyet –, majd kezdjük újra a megismerést.

A hit erős dolog, ezért előfordulhat, hogy pillanatnyi állapotunk által elvakítva helytelenül ítélkezünk. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, hiszen a sebeket begyógyítani igazán sohasem lehet. Ezért mindig hagyjunk időt a megértésre, hogy úgy láthassuk, úgy fogadhassuk el a dolgokat, ahogy azok vannak.

azt mondták #00059

Vacsora közben a Fővám téri Vásárcsarnok került szóba. Meséltük az emlékeket, aztán valakinél felvetődött, hogy akkor is oda járt, amikor több kilométernyire lakott, mindig onnét cipelte a dolgokat. Amikor megkérdeztem miért, a válasz az volt: “Mert azt mondták, hogy az jó.”

Sokan, sokszor működnek így. Kialakul valami, mert valaki ajánlja, valahol hallotta, aztán egyszer kipróbálta és azóta is oda jár. Ezért utaznak át nők a város másik felére, mert ott a fodrászok, körmösük. Ezért ingáznak emberek napi kétszer egy órát, mert ott a munkahelyük. Megszokták.

Amikor meghallottam a választ, megint a Dharma jutott eszembe. Ott az a működés, hogy ha találkozol egy Tanítóval, véletlenül beesel egy meghatalmazásra, vagy valahogy kapcsolatba kerülsz a Buddha tanításaival, és elkezd érdekelni, előbb-utóbb felmerül a kérdés (elsősorban magadban), hogy akkor buddhista vagyok? Vagy nem? Ez már az?

Erre van egy nagyon bölcs válasz. Bizonyosodj meg róla! Tapasztald meg, kérdezz, gondolkodj el, és ami a legfontosabb: döntsd el Te magad. Egy jó Tanító nyíltan megmondja, hogy sose fogadd el, amit mond. Még az is lehet, hogy viccesen hozzáteszi azt, hogy lehet, hogy csak át akar vágni.

Sőt, a Dharma három szinten különbözteti meg a hozzáállásunkat. Az első szinten vannak dolgok, amik megfognak, amiket elhiszünk, a második szinten már egészen beleengedjük magunkat, és a harmadik szint az, amikor teljességgel tudjuk, és hisszük, amit a Tanítás állít. Megértettük, megtapasztaltuk, befogadtuk, a részünké vált. A harmadik állapot elérése természetesen hosszú folyamat, melynek során akár többször is változik a belső vélemény.

Eltanulva ezt a működést lehetséges olyan rendszer, még inkább életmód kialakítása, melyben megszabadulhatunk a bennünket irányító külső erőktől. Ahol a saját, valódi igényeink megtalálása és kialakítása válik céllá. Tehát érdemes minden esetben megkérdezni magunkat, miért is ragaszkodunk helyekhez, emberekhez. Valóban mi választottuk őket? Valóban rájuk van szükségünk? Van másik lehetőség, ami lehet, hogy jobb?

Amíg nem válaszolunk ezekre a kérdésekre, és még inkább nem teszünk azért, hogy megvizsgáljuk a többi lehetőséget, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy létezésünk önmagunkról szól.

huminal #00058

A mai világban sok érdekes, nem megszokott vagy egyenesen káros működés tapasztalható.

A huminal, ugyanolyan képzett szó, mint a szívész (https://egymagusnaploja.hu/szivesz-00052/), az angol human (ember) és animal (állat) szóból jött létre, azaz magyarul emberállat. Miért és hogyan lehet összemosni ezt a két fogalmat?

Emberi testben állati tudat. Két lábon járó, ösztönök irányította lény, sokszor szinte teljes tudatosság nélkül, azaz tudatlan. Ők azok, akik nem gondolják végig azt, amit tesznek – pláne nem azt, amit tenni fognak –, majd utólag rendszeresen megmagyarázzák a történéseket. Kóros önigazolók. Könnyen felismerhetők a kommunikációjukról, mivel rendszeresen magukat mentesítik a követkemények alól – általában a körülményekre hivatkozva –, egy jól súlyozott, váratlan “de” szóval (https://egymagusnaploja.hu/csak-de-nem-00053/).

Bizony, kezded kapisgálni. Ők azok, akik gondolkodás nélkül használják az “Uram” megszólítást minden mondatban. Ez persze nem a tisztelet jele, hanem a “tesó” szó evolúciójával van dolgunk, egyszerűen az “ez jobban érvényesül” elve működött.

Egyáltalán nincsenek tisztában fogalmakkal és a jelentésükkel, igazából nem is érdekli őket – minek, hiszen nem látjuk, hogy így is teljesen jól boldogulnak az életben?! Az egyszerű dolgokat szeretik, a gondolkodás nem barátjuk. Ami viszont nagyon meghatározó a működésükben, azok az érzések. Két fajta létezik belőlük számukra, jók és rosszak (https://egymagusnaploja.hu/jo-es-rossz-00047/). A váratlan események és bonyolult gondolatok összezavarják őket, ilyenkor van, hogy ösztönösen veszélyben érzik magukat, ami hirtelen hangulatváltozásokat hoz létre.

Bizony, jelenlétük és a velük történő kommunikáció, együttműködés rengeteg türelmet igényel. Mivel az állatokhoz hasonlóan az életösztön vezérli őket, ezért minden esetben a saját érdekeiket helyezik előtérbe. Hiányzik belőlük az empátia, ezért hatalmas rombolást képesek véghez vinni, egyetlen rettenetesen bántó, odaköpött szóval.

Számukra az együttérzés csak valami olyan dolog, amit a furcsa, lelassult, depressziós emberek mondanak ki. Ők nem érnek rá erre.

Sokáig nem értettem az Ő jelenlétüket sem a világban (ahogy sok minden mást sem), majd egyszer kaptam egy tanítást egy tibeti mestertől, aki huszonvalahány évig volt a kínaiak fogságában. Elmondása szerint nem a kőfejtőben végzett munka, vagy a kevés étel elviselése volt a legnehezebb, hanem az, hogy idővel mindenkit elveszített maga körül. Nem a körülményekbe haltak bele, hanem a fogva tartóik kegyetlenségébe.

Azt mondta, tökéletes lehetőség volt számára a türelem gyakorlására.

Tegyünk így mi is, amikor egy huminallal találkozunk. Értsük meg a helyzetét, és fogadjuk el. Ismerjük fel, és örüljünk, hogy felébreszti bennünk az együttérzést, és jó alkalmat ad a türelem gyakorlásához.

tündérbirodalmak #00057

Léteznek helyek a világban, ahol jó megállni, jó egy kis időt eltölteni. Teljesen mindegy, hogy aktívan, sétálgatva, kirándulva, túrázva, vagy passzívan, a földről a felhőket bámulva, nagyokat beszélgetve tesszük ezt. Nyugalom és csend van, és még valami plusz, valami megfoghatatlan, valami csodálatos. Egy biztos, egyszerűen jó ezeken a helyeken lenni.

Sokan nem is tudnak a létezésükről, nem veszik észre őket, hiszen ezek nem egyszerű helyek. Az ilyen helyek védik magukat, a kincseiket, hogy még sok időn keresztül örömet nyújthassanak az oda látogatóknak. Ez így van jól, különben az avatatlanok rendszeresen elhoznának egy kis szuvenírt, végül kirabolnák és tönkre tennék ezeket a csodás birodalmakat, és a történelemből tudjuk, annak sosincs jó vége.

Akkor mutatják csak meg magukat, ha a megfelelő “személyzettel” lépünk be. Egy vezetővel, aki ismeri a fényeket, az árnyékokat, az illatokat, ismeri minden fa és bokor titkát. Tudja mi jön a következő kanyar után és azt is, hogy kik és mikor szoktak arra járni. A velük sétáló kutyákat biztosan névről ismeri.

Csak általa tárulnak fel számunkra a titkok. Olyankor máshogy virágzik minden, zöldebbek a növények, előmerészkednek az ott élő állatok, és még a nap is máshogy süt. Megmutatja magát a tündérbirodalom. Lehet töltekezni, összekapcsolódni a világgal, a valóságban lenni. Egy kis szünetet tartani (https://egymagusnaploja.hu/szun-szunet-00012/).

Ilyenkor kitisztulnak a gondolatok és megszűnik minden probléma. Átkerülünk más dimenzióba, ahonnét aztán el lehet hozni valamit magunkkal. Valamit, ami a mi kincsünk lesz onnantól. Ami minden alkalommal, amikor eszünkbe jut, örömmel tölt el bennünket, és boldogan gondolunk vissza azokra a képekre, illatokra, pillanatokra.

Ilyen helyet hol találsz? Hogyan jutsz el oda? Mikor mutatja meg magát? Sok ilyen hely van a világban, lehet, hogy csak pár percnyi sétára van tőled. Lehet, hogy jártál már valamelyikben, akár többször is keresztül mentél rajta. Ha egy helyről úgy érzed, hogy ott máshogy telik az idő, és mindig örömteli emlékek jelennek meg vele kapcsolatban, ráadásul többször visszakívánkozol oda, akkor szinte biztos, hogy jó helyen jársz.

Amikor ott vagy legközelebb, csak állj meg, hunyd le a szemed, és figyelj! Ha ennyitől elkezdesz megnyugodni és jobban érezni magad, majd ezt az állapotot fenntartva tovább sétálsz, idővel biztosan megjelenik valaki, aki feltárja az adott hely csodáit, és beavat annak titkaiba.

Csodás felfedezést kívánok!

hősök #00056

in memoriam T. Árpád

Az élet tele van hősökkel. Ők azok, akik önszántukból, általunk sokszor nem ismert hit által vezérelve, olyan dolgokat tesznek, amik előbbre viszik a világot.

Ők azok, akiknek nem 5 órakor jár le a munkaidejük. Akik még egy kicsit bent maradnak, mert valamit meg kell még nézniük. Ők azok, akik hétvégén is feltűnhetnek az irodában, kihasználva annak csendjét, mindeközben fantasztikus dolgokra jönnek rá, amiket aztán végtelen türelemmel adnak át azoknak, akik csak most kezdik megérteni az egészet, vagy lehet, hogy valami fogalmuk van róla, de a teljes képet nem látják át.

A hősök mindig tisztában vannak nem csak azzal, hogy hol a cél, hanem azzal is, hogy hogyan érhető az el. Pontosan tudják hol tartanak az úton, és tisztában vannak vele, mennyi energiára van még szükségük. Az idő számukra nem létezik, hiszen egy ismeretlen cél meghódítása – számolva a váratlan akadályokkal – nem idő kérdése.

Nekik köszönhetjük annak a rengeteg – vagy sokszor pont apró, szinte már jelentéktelen, mégis dühítő – dolog megoldását, amire a hétköznapi embereknek nincs se ideje, se türelme. Nélkülük a világ egy sokkal rosszabb hely lenne, tele bosszantó dolgokkal, és rengeteg nem értéssel. Ők a tudás felkutatói és megörzői. Ők azok, akik nélkül az evolúció szó nem létezne.

Ahogy azt tudjuk, a hősök köztünk élnek, ám sokszor nem vagyunk vele tisztában, kik ők és mekkora kincset hordoznak létezésükkel. Céltudatosságuk, elhivatottságuk csendessé, szerénnyé, némely esetekben pedig bolondossá, furcsává teszi őket, ezért általában nemhogy nem ismerjük fel, hanem egyenesen kerüljük őket.

Számukra a hétköznapi témák, mint a tegnapi focimeccs megbeszélése, vagy az aktuálpolitika megvitatása inkább unalmas, sőt hátráltató tényező. Bocsássuk ezt meg nekik! Fogadjuk el őket úgy, ahogy vannak, sőt ha e sorokat olvasva felismered valamelyik kollégádban, ismerősödben a hőst, nyugodtan menj oda hozzá, és kérdezd meg min ügyködik annyit. Békés, ám izgatott és hosszú válaszra számíthatsz, aminek a jó részét nem is érted majd, mégis csodálattal fogod végighallgatni.

Ha pedig felismerted, és már tudod, hogy Ő egy hős, segíts neki. Apró, szinte jelentéktelen dolgokkal, mint egy kis sütivel a hétvégéről, egy finom kávéval, bármivel, ami egy ekkora szellemet megfelelően táplálhat. Mindenért végtelenül hálás lesz, és egy kicsit mindig beavat a titkába.

Ilyen volt Árpi is, egy barát, akit a héten sajnos elvesztettünk.
Nyugodj örökké békében.