Múltkor valahogy felkeveredtem a Facebook-ra. Három görgetés alatt volt politika, vicc, politikai vicc, szolgáltatót támadó hozzászólás özön, és sajnos valakinek meghalt az anyukája, ami felkavaró volt. Ez az egész mindössze 1 perc alatt történt.
Klassz, hogy létezik egy ilyen oldal, ahol összegyűjtve megtalálom a barátaimat. Az már nem klassz, hogy a jelentős többségükkel régóta nem találkoztam, sőt, lehet, hogy elmentem mellette az utcán, mert már nem ismerjük meg egymást.
Klassz, hogy mindent megoszthatok több száz emberrel, amit lehet, hogy már én is megosztva kaptam, és amit majd ők is tovább osztanak. Nem klassz, hogy ezek nagy része nem saját készítmény, megszüntetve a kreativitást.
Klassz, hogy látom mennyi ember számára fontos egy új fotó valakitől, de nem értem, hogy a villamoson, együgyű kifejezéssel mellettem kapaszkodó fiú, miért tolja a sírva röhögős fejeket sorjában. (Nem tudtam elkerülni, hogy ne lássam).
Az életben sokszor segítenek a metafórák, hogy más szemszögből lássunk dolgokat. Szóval ha már Facebook, akkor könyvekre, méginkább egy könyvesboltra adaptálva valahogy így néz ki:
Belépsz, és elkezded keresni a kirakatban látott slágerkönyvet. Kb. 3 másodperc múlva meglátod az első érdekes borítót, majd következik még hat. Az egyik könyvet figyelmesen szemlélve, a háttérben észreveszel egy feliratot, ami amúgy érdekelne – ha nem lenne 5 méteres körzetedben 1000 más impulzus.
Tovább indulsz, és egy régi kedves név bukkan elő egy könyv borítóján. Teljesen mindegy, hogy az elmédben és a könyvön lévő nevek tulajdonosai egyáltalán nem ismerik egymást, a kedves emlékek hatására lenyúlsz, kinyitod, és beleolvasol. Mire idáig eljutsz, már csak az illat fontos.
Sajnos ennek a könyvnek nincs jó illata, mert – ugyan Te nem tudod, de a nyomdász egy hiba miatt késésben volt, és kicsit felgyorsította a nyomdagépet, amitől a festéknek nem volt elegendő ideje megszáradni. Mindegy, mostmár abban a fázisban vagy, hogy kell valami, ami a Tiéd, így a vékonyabb könyvek kezdenek el érdekelni. Hátsó borító….igen…igen…jaj nem. Ez ilyen történelmi szálú, valami háború előtti sztori…uncsi.
Talán ez…igen…igen…hű, de izgalmas! Ez jó lesz. Szorítod, és mész tovább. Pár perc múlva aztán valakinek a kezében meglátsz egy könyvet, amit már két hónapja el akartál olvasni, és pont a következő polcon tartják. Döntesz, a mostanit visszarakod, és helyette azt veszed a kezedbe. Mégis, az egy életrajzi könyv, azokat meg nagyon bírod.
Már elindulnál a pénztár felé, amikor megcsörren a mobilod. Felveszed, elkezdtek beszélgetni, majd ijjedten veszed észre, hogy elment az idő. Neked indulnod kell. A sor hosszú, úgyhogy leteszed a könyvet és elhagyod a Facebookot.
Mentél, ahogy jöttél, azt sem tudva, miért jöttél.
Az Élet azonban nem így működik. Az Életben eljutunk A-ból B-be. Fogunk egy könyvet, és elolvassuk. Biztosan állítom, hogy ez az Élet, különben reggel nem sütne ki a Nap, nem nőnének a fák, nem dudálnának az emberek a dugóban (dugó sem lenne), cserébe mindenféle dolgok potyognának a fejünkre, ahogy a madarak mindig egy jobb, érdekesebb falat után fordulnának a levegőben.
Amennyiben azt tapasztalod, hogy a fenti leírás részben vagy teljesen igaz rád, akkor pont itt az ideje, hogy lassíts és megállj. Ahelyett, hogy a megosztott megosztásokat bámulnád, hogy az élettől a halálig, a politikán, a tengerparti beállított fotón, az 5 éves cuki gyereken, és a 3 éves, kasztrált szobakutyuson át mindössze 2 perc teljen el. Lassíts, és kezdd el szemlélni a környezetet. Figyeld meg magad körül a világot. Vedd kezedbe a dolgokat. Találj ki menő tárgyakat, klassz poénokat, új ételeket.
Legyél valaki. Legyél az, akinek születtél.