Kijelenthető, hogy az emberek túlnyomó többsége védekezésre rendezkedett be. Bármilyen ismeretlen szituációtól már napokkal előre félnek, ha pedig váratlanul történik valami – legyen az akár egy hangosabb köszönés – összerándulnak, megijednek.
A legtöbb esetben, valami múltban történt esemény hatására alakul ki ez a működés náluk, amit aztán (élet)tapasztalatként nyugtáznak magukban. Folyamatosan időt szánnak rá, hogy alaposan körüljárják, ezerféle módon lejátszák a „mi lesz, ha …” kezdetű mondataikat, felkészülve a lehetséges legrosszabbra. Aztán vagy (ki)találnak, vagy fáradtan beletörődve elfogadnak egy olyan kimenetelt, amivel elégedetten – persze félelemmel átitatva – megtelnek.
Általában ezek az emberek felismerhetők erről a működésükről, azaz „jósok”. Persze ez csak egy elnevezés. Természetesen nem látják a jövőt, nem is ismerhetik azt. Mégis, időről-időre úgy beszélnek dolgokról, mintha tudnák azok jövőbeni lefolyását, mi több, sok esetben megtörténtnek tekintik azt. Számukra a lényeg, hogy tudják: úgy lesz.
Éppen ezért, folyamatosan figyelemmel kísérik környezetük történéseit, és amint lehetséges vagy szükséges, reagálnak. Természetesen ez az állapot, determinisztikussága lévén, rengeteg lehetőséget kizár az adott emberek életéből. Így könnyen magyarázható, hogy a bekövetkezett esemény valóban nagy mértékben előre jelezhető volt, amit a “Tudtam!”, illetve az “Ugye megmondtam!” varázsigével nyugtáznak.
Tegnap egy beszélgetésben az állatokról volt szó, ahol felismertem, hogy a természetben természetesen létezik a védekezés, de kizárólag olyan helyzetben, ha támadás vagy valamilyen akció váltja azt ki.
Ez az óriási különbség az ember, és állat között. Az embert az agya emelte ki az állatvilágból. Az agyunk által váltunk képessé a gondolkodásra, aminek a segítségével – többek között – olyan dolgokat is képesek vagyunk szimulálni, amelyek még meg sem történtek.
Ennek a működésnek a káros megnyilvánulása az a fajta folyamatos védekezésben létezés, melynek során nem valódi, nem létező behatásokra, támadásokra, ellenségekre készülünk fel, és vagyunk készenlétben egyre többet, egy idő után pedig már folyamatosan.
Ez az állapot aztán eléri azt a kritikus mennyiséget, hogy más működést már nem enged létezni maga mellett. Innentől az a személy, amely ezt az állapotot eléri, egyféleképpen látja a világot. Egyedül érzi magát, van Ő, és vannak a többiek, a mindenmás.
Még ha a saját családtagjairól, a munkatársairól van is szó, akikkel a nap nagy részét tölti, előbb-utóbb születnek olyan gondolatai, amiből sztorit épít magának. Onnantól ez a személy abban a sztoriban él, számára a „valóság” ez alapján épül fel.
Még régebben kitaláltam egy módszert ennek az állapotnak az oldására, megszüntetésére. Nagyon egyszerűen működik. Amikor sétálsz az utcán, egyszerűen mondd meg, hogy a következő sarkon befordulva, a parkoló autók közül a harmadiknak milyen lesz a színe. Haladó jósok a rendszámot is kitalálhatják.
Nem fog sikerülni. Ahogy az sem, hogy kitaláld a jövőt, pláne félelemmel átitatva.
Kellemes gyakorlást kívánok!
@br@k@d@br@
Ha beírod az e-mail címed, többé nem kell figyelned mikor jelenik meg új írás.
Mindig benne lesz a postafiókodban.