Vannak azok a helyzetek, amikor az ember fejében – vagy kinek, hol tetszik –, megszólal a Hang. Most az teljesen mindegy, ki hogyan nevezi el, vagy mennyire tekinti barátjának, ellenségének. Itt magáról a belső hangról lesz szó, illetve arról, mihez kezdjünk vele.
Először is a Hang megléte tény. Ezért is lényegtelen hogyan minősítjük, és milyen jelzőket aggatunk rá. Sőt, minél inkább azzal foglalkozunk, hogy valamilyenné tegyük, annál inkább eltorzítjuk, és egyre messzebb kerülünk a valódi értelmezésétől. Márpedig a Hang létezik, beszél hozzánk, mondja a magáét. Ha kell, ha nem. Miközben ezeket a sorokat olvasod is biztosan volt már pár megjegyzése.
Az biztos, hogy minél inkább el akarjuk nyomni, csak ki fog törni, mint egy vulkán. Még rosszabb próbálkozás, ha megszemélyesítjük, megformáljuk, felemeljük magunk mellé. Olyankor átveszi az irányítást az életünk felett, úgy, hogy észre sem vesszük. A bizalmasunk lesz, és nem meglepő módon még a gondolatainkat is ismerni fogja. Veszélyes területre sodródhatunk, ahonnét hosszú az út visszafelé.
Akkor mégis, mi a frászkarikát lehet csinálni?
Ugyanazt, amit egy gyerekkel, egy unatkozó felnőttel, egy ösztönös állattal. Adjunk neki feladatot, célt. Adjunk értelmet a létezésének.
Először egyszerűen fogadjuk el, hogy van. Mintha váratlanul egy macska, vagy egy kutya jelenne meg az életünkben. Egyszercsak ott van, nem tágít. Próbáljuk szép szóval, próbáljuk haragosan, de mintha nem is hallaná. Fogadjuk el a helyzetet, és barátkozzunk anélkül, hogy átkoznánk, vagy pont fordítva, anélkül, hogy azt gondolnánk, majd megváltoztatja az életünk. Egyik sem. Egyszerűen van, és impulzusokat, ingereket, pillanatokat generál, hoz létre, alkot, nekünk pedig valamit kezdenünk kell ezekkel.
A legfontosabb – és általában ez a döntő pillanat –, hogy képesek legyünk eldönteni, mennyire valós az, amit állít. Ugyanis, ha a Hang nem a valóságot mondja, akkor mi arra fogunk építeni, és jócskán félremehetünk az Úton. Ennek az eldöntéséhez egy nagyon egyszerű eszközünk van, amit sokan alul-, sokan pedig túlhasználnak. Ez nem más, mint a beszéd.
A beszéd nagyszerű eszköz, mert képes megjeleníteni az érzéseinket, a gondolatainkat, hiszen abban a pillanatban, ahogy kimondunk valamit, az elkezd megvalósulni. Ez az oka annak, hogy a legtöbb esetben már azzal is foglalkozunk, hogy a bennünk lévő gondolatot hogyan tárjuk a világ elé – ezért beszélünk teljesen máshogy otthon, mint egy hivatalos helyen. Ez az a képesség, ez az az erő, ami a beszédet különlegessé, számunkra pedig segítővé varázsolja.
Természetesen nagyon fontos, hogy a kimondott szó ne csak a saját fülünket érje, különben csak magunkban beszélünk, az pedig különféle álláspontok szerint sem jó jel. Kell hozzá egy másik ember (vagy emberek) jelenléte, reakciója, visszajelzése.
Gyakoroljuk gondolataink kiengedését. Fogalmazzuk meg magunkban a dolgokat, aztán mondjuk ki, majd legyünk bátrak és nyitottak a befogadásra is. Tudjuk, merjük meghallani és magunkba fogadni a másik, a többiek válaszát, véleményét – és aztán kezdődhet elölről a folyamat.
Minél többször vagyunk képesek fenntartani ezt a működést, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a Hang nem csak beszél hozzánk, hanem nagyon értékes dolgokat mond számunkra. Persze csak akkor bizonyosodhatunk meg erről, ha a fent leírt módon ütköztetjük a valósággal, azaz kimondjuk, beszélünk, beszélgetünk róla.
Sikeres gyakorlást kívánok.
@br@k@d@br@
Ha beírod az e-mail címed, többé nem kell figyelned mikor jelenik meg új írás.
Mindig benne lesz a postafiókodban.