Hétvégén a Duna parton találtam magam. Föveny, fák, emberek, nyugalom. Volt a vízben egy stég, sokan rajta.
Majd jött a hang: – Ússzunk be a stégre!
Vonzott, nagyon vonzott, de tudnod kell, nem vagyok jó úszó. Egy pillanatra megjelent, hogy igen, de! Milyen mély, meg hogyan lesz… és kb. itt véget is ért ez az izé. Vitt a súlytalanság (https://egymagusnaploja.hu/jelek-00016/). Láttam magam, ahogy úszunk befelé. Éreztem, hogy itt most semmi nem történhet…semmi rossz. Egyszerűen béke volt és szeretet mindenhol. Maga a tökéletesség.
Már repültek is le a ruháim és indultam a víz felé. Ekkor azt mondta a hang:
– Ne itt, hanem ott! – Mutatott úgy 30 méterrel balra.
Nekem mindegy volt, de azért megkérdeztem:
– Miért?
Ekkor a hang azt mondta:
– Majd a sodrás bevisz…nem kell annyit úszni.
Itt léptem túl a tudatos létezésen. Egyszerűen megszűnt mindent, csak ezt akartam. Hát mekkora dolog! Együtt a vízzel, bízni a folyóban, hagyni, hogy sodorjon.
Egyszercsak azt vettem észre, hogy úszom. Életemben először, szabadon. Próbáltak előjönni, a jaj, mikor csap pofán egy hullám, mikor nyelek vizet, milyen mély lehet, mikor fogok elsüllyedni…de nem sikerült nekik. Egyszerűen csak az létezett, hogy úszom és boldog vagyok.
FELISMERÉS Ha nem hozom elő, ha nem rakom bele, akkor nem is teremtem meg. Sőt! Nem is teremthetem meg!