Mérleg újhold alkalmából.
Álmot láttam. A szombati válogatott mérkőzés lehet az oka. Így nézett ki.
A mérkőzés előtt, amikor már a stadion tele volt emberekkel, és a hangulat egyre feljebb kúszott, egy fehér ruhás ember sétált be a stadion közepére. Senki sem figyelt rá. Megállt a kezdőkörben, és először letérdelt, matatott valamit, aztán felállt, és az ég felé tartotta kezeit.
Egy idő után újabb szereplők jelentek meg a gyepen. Négy ló, tizenkét szép magyar lány, tizenkét délceg magyar legénnyel egyetemben. Felálltak a kezdőkörön kívül, egyenletes távolságra egymástól. Itt már felkapták a fejüket a szurkolók, főleg a lovakat meglátva.
Majd hatvannégy férfi érkezett egymás után, mind más színű ruhákban, másféle zászlókkal a kezükben. A többieken kívül álltak fel, körben, elfoglalva a pálya jelentős részét. Közben a még mindig kör közepén álló alakhoz különféle dolgokat vittek be középre, aki gondosan elrendezte azokat.
Amikor úgy tűnt, mindenki felvette a neki szánt pozíciót, megálltak, mindannyian a kör közepe felé fordulva. A fehér ruhás ember csinált még néhány mozdulatot, majd váratlanul, a kezdőponton tűz gyúlt. Eddigre már az egész stadion elcsendesedett, és a játéktér történéseit figyelték.
A tűz fellobbanását követően a táltos, az óra járásával megegyező irányban elindult a tűz körül, táltosdobjával a kezében. Szökkent, és énekelt is, de nem hallatszott belőle semmi. Aztán elindultak a lovak, ellentétes irányban, majd a lányok megint a táltossal megegyezően, a legények ellentétesen, végül a hatvannégy zászló is a rendet követve. Megigéző látvány volt.
Ahogy a körök elindultak sorban, velük együtt érkezett meg a hang. Eleinte nem lehetett kivenni, azonban egy idő után felerősödött, majd a stadion is becsatlakozott.
Ez szólt, folyamatosan ismétlődve:
hun-hun-hun-hun
Nem volt dallama, csak ritmusa, egyenletes negyedekkel.
Néhány perc után, amikor már az egész stadion egy hangként szólt, a táltos megállt, és az ég felé tartotta dobját. Megálltak a körök is, egymás után, és hirtelen megszólalt a következő vers, a negyedeket lábbal dobbantva mindenki, egyszerre:
Együtt dobban a szívünk, (tá-tá tá-ti-ti tá-tá)
Együtt nyílik a szánk. (tá-tá tá-ti-ti tá)
Magyar vagyok, (ti-tá ti-ti)
ide születtem, (ti ti-ti-tá-ti)
ez itt a hazánk. (ti tá ti ti-tá)
A magyar föld különleges, (A ti-tá tá ti-tá-ti-tá)
a Kárpátok veszi körbe. (a tá-tá-tá ti-ti tá-tá)
Itt a helyünk, itt maradunk, (tá ti ti-tá tá ti-ti-tá)
mindig és örökre. (ti-ti tá ti-tá-tá)
Mikor ez háromszor elhangzott, egyre erősödve, egy hatalmas, mindent elnyomó
Hajrá Magyarok!
ordításban tört ki a stadion népe, és tulajdonképpen elkezdődött a mérkőzés.
A gyepről, fordított sorrendben, mint ahogy felvonultak, a szereplők elhagyták a játékteret, majd rövid szünet után bejelentették a magyar válogatottat, aki büszkén vonult fel, az eggyé vált közönség elé.
Kár, hogy csak álom volt.
Lehetne így is.