A hétvégén kaptunk egy baráti meghívást. Megérkezve egy teraszon találtuk magunkat, ahol a társaság kört alkotva ült, és figyelmesen hallgatta, ahogy valaki hosszasan beszél. Később megtudtam, hogy az illető Krishna tudatát követő szerzetes. A felmerülő kérdésekre türelmesen válaszolt, alaposan kifejtve azokat. Jóval fiatalabb volt nálam, és nagy meggyőződéssel prédikált. Emlékeztetett korábbi önmagamra, amikor még meditációkat tartottam, és sokat beszéltem a buddhizmusról.
Később, amikor a társaság felbomlott, hozzánk is odajött, és különleges sütivel kínált. Beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült számára, hogy a Kelethez köthető tudással rendelkezem. Elmondtam neki, hogy tibeti buddhista beavatást és tanításokat kaptam.
Nagyjából az első reakciója az volt, hogy a tanult ismeretei alapján elhelyezte Buddhát, mint Krishna 5. reinkarnációját, hivatkozva a Bhagavad Gítára, a magyarázat pedig annyi volt, hogy Buddha kb. 2500 évvel ezelőtt élt, az említett szentírás pedig kb. 5000 évvel ezelőtt született.
Kész, ennyi volt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor autós kártyáztunk, és egy izgalmas menet végén valaki, az utolsó körben, a legeslegutolsó lapnak lerakta a lila Lolát. Aki nem ismerné, a lila Lola mindig mindent vitt.
Rosszul esett, hogy egy nálam jóval fiatalabb személy, egy mondattal elintézte az elmúlt 18 évemet. Aztán elmosolyodtam, hiszen ez is egy különleges lehetőség volt, ami segített kibillenni az egó által teremtett világból. Örültem neki, köszönöm.
Hazafelé azon gondolkodtam, mi adhat ekkora magabiztosságot, ekkora – és itt jelent meg a szó – hitet valakinek? Saját elmondása szerint 2 éve Krishna tudatú szerzetes.
Aztán az jutott eszembe, hogy mindannyian így működünk. Egy-egy mélyebb konfliktus után tétován bolyongunk a térben, hirtelen megváltoznak a gondolataink, váratlanul felborul az a stabilitás, amire évekig alapoztunk mindent. Van, hogy az életünk is alapjaiban rendül meg.
Általában ilyenkor fordulunk a vallások felé, ahol évszázados, évezredes tanításokra, írásokra, csodálatos történésekre hivatkozva próbálnak meggyőzni minket valamiféle felsőbb erőről, ami mindent irányít – ezzel megmagyarázva az életünkben bekövetkezett törést.
Előbb-utóbb valamelyik biztosan betalál és befészkeli magát a lelkünkbe, majd onnantól ez az új, frissített irányelv lesz működésünk alapja. Onnantól minden, ami egyezik az újonnan szerzett hitünkkel az jó, és minden, ami különbözik tőle, vagy ami még fontosabb, minden, amit nem értünk, és nem tudjuk beilleszteni újonnan szerzett ismereteinkbe, az rossz lesz.
Ilyen egyszerűen működünk.
Azt javaslom, mindig törekedjünk az univerzális szemléletre. Mindig kövessük a jeleket, és kerüljük a szélsőségességet. Amint azon kapjuk magunkat, hogy elkezdünk bírálni valamit, azonnal álljunk meg, lépjünk hátra egyet – ha kell még egyet, és még egyet –, majd kezdjük újra a megismerést.
A hit erős dolog, ezért előfordulhat, hogy pillanatnyi állapotunk által elvakítva helytelenül ítélkezünk. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, hiszen a sebeket begyógyítani igazán sohasem lehet. Ezért mindig hagyjunk időt a megértésre, hogy úgy láthassuk, úgy fogadhassuk el a dolgokat, ahogy azok vannak.