Mindenkinek vannak szülei, van egy anyja és van egy apja.
Nem, hogy nem választhatjuk meg őket, hanem ők választanak minket, ők szólítanak és hívnak meg, hívnak be magukhoz. Mi ezt persze elfogadjuk és elindul egy hosszú, évtizedekig tartó közös Út.
Eleinte mindent tőlük tanulunk, ők határozzák meg az életünk kezdetét, az a természetes számunkra, ami tőlük jön. Aztán persze meglepetten tapasztaljuk, amikor évtizedek múlva egy barátunk együtt lát bennünket, és vidám arccal kijelenti: „Tiszta anyukád vagy!” vagy „Tiszta apukád vagy!” hangzik határozottan, mi persze csodálkozunk, viccelődünk, esetleg tagadjuk. Megdöbbenünk.
Bizony, ha akarjuk, ha nem, a sejtjeink, egyáltalán ahogy kinézünk, a szemünk, a szánk metszése, a hajunk, a fülünk, a magasságunk, aztán a mozdulataink, a nevetésünk, a hanghordozásunk, a habitusunk, a szokásaink mind a szüleinktől jönnek főként. Van, aki örül ennek, van, aki pedig próbál szabadulni ezektől. Előbb-utóbb aztán mindenki rájön, hogy ezek a dolgok megkerülhetetlenek, sőt ezek nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Azt hiszem, talán akkor kezdenek el hiányozni ők.
Miután elhagyjuk az otthont – új barátok, kapcsolatok vagy sokszor akár ismeretlenek társaságában –, járjuk a világot, új élményeket szerzünk. Saját lábra állunk, új életet kezdünk. Aztán ahogy minden klassz – mert olyan, ahogy mi azt elterveztük, meg ami a legfontosabb, hogy tudjuk, hogyan kell –, mégiscsak valami elkezd hiányozni.
Eleinte természetes, hogy hazaugrunk meglátogatni a szülőket, idővel ebből megszokás lesz – legalábbis ezt hisszük -, aztán kinél hamarabb, kinél később, nagy nehezen megjelennek az érzések:
– Hmmm ilyen finomat csak Te tudsz főzni.
– Kérlek csináld meg nekem a ………..-t, mert akkor tuti működni fog.
– Neked mi a véleményed arról, hogy ………..?
Isszuk a szavaikat, eltanuljuk az apró – de persze idővel kiderül, hogy nagyon fontos – fogásokat, trükköket. A családi titkok feltárulnak előttünk. Persze vannak konfliktusok, távolodások, újra közeledések, de valahogy csak együtt van mindig a család, csak otthon teljesedik ki az a fránya szeretet érzés. Szülők nélkül nincs karácsony.
Aztán egyik nap – és teljesen mindegy, hogy váratlanul vagy számítasz rá –, de valami megváltozik. Teljesen mindegy mi történt addig, miről szólt az elmúlt 30-40-50-60 év. Mindegy, hogy mennyi. Mindegy mit határoztál el addig, mindegy mit szerettél volna, mindegy mit felejtettél el. Többet már nem lesz rá lehetőséged.
Ahogy múlnak a napok, nagyon érdekes dologok történnek. Magadra maradsz azzal a sok, azzal a rengeteg mindennel. El sem tudod képzelni mennyi minden. Emlékek, képek, hangok, mozdulatok, szagok, illatok, érintések, nézések, érzések. Hihetetlen mennyiségben és mélységben.
Ami nagyon érdekes, hogy ez folyamatosan változik. Van, ami csak egyszer jelenik meg, és van, ami többször előkerül, újra meg újra. Próbálod értelmezni, de nem megy. Az egésznek nincs értelme.
Talán az a legfurcsább – és egyben a legmegnyugtatóbb –, hogy a környezeted sem tud mit kezdeni ezzel. A legtöbben a „Hogy vagy?” kérdéssel fordulnak feléd, de hát mit mondjon ilyenkor az ember?
Mégis, a legtömörebben azt hiszem így tudom megfogalmazni magamban:
Kurvára hiányzik.
Az én apám 77 évet élt.