Szerintem ezt a kijelentést annyiszor hallottuk, hogy már ösztönösen reagálunk amikor elhangzik a másik szájából:
– Én ilyen vagyok.
Ugye? Bekapcsolt valami.
Már nem vagyunk képesek meghallani, és ahelyett, hogy nyitnánk, még inkább zárni kezdjük a teret, még inkább beszorítva a másikat.
Hiszen amikor valaki csupán annyit képes megfogalmazni, hogy ILYEN, ott vegyük észre, hogy valami nincs rendben. Ahelyett, hogy egész mondatokban kifejtené mire gondol, mit érez, mi van benne az adott témával kapcsolatban, egyetlen szóra képes csak.
Ezekben az esetekben már hiába kérdezünk vissza:
– Na, de milyen?
A másik már eljutott egy állapotba, ahonnét sok türelemre van szükség ahhoz, hogy újra önmaga legyen, és el tudja mondani azt, amit valójában szeretne.
A másik oldalról nézve ugyanakkor (hiszen tudjuk, hogy nincs jó és rossz), ez egy furcsa helyzet, hiszen beleütközünk egy egóba, aki szépen bemutatkozik, mivel azzal kezdi a mondanivalóját, hogy én. Mint tudjuk, a magyarban ragozzuk a szavakat, ezért ritka esetekben van csak szükség arra, hogy megnevezzük a személyes névmást.
Ráadásul annyira flegma és nem törődöm ez az egó, hogy mindösszesen annyi közölni valója van, hogy ilyen, aztán kezdj vele, amit akarsz. Igazából a vagyok már csak azért van ott, hogy megfeleljen a magyar nyelv szabályainak, de szerintem leginkább elhagyná. Én ilyen. Pont.
A fent leírtakkal kapcsolatban a mondanivalóm, hogy mindig ügyeljünk arra, hogy a beszélgetéseink során tágítsuk a teret, adjunk a másiknak esélyt, hogy kifejezhesse magát. Szavakkal, érzésekkel, testbeszéddel, bárhogy, ami neki jó. Figyeljünk rá, és tiszteljük meg azzal, hogy elfogadjuk a működését.
Ha nem értünk valamit, ahelyett, hogy eldöntenénk ez kinek a hibája (általában a másikat szoktuk hibáztatni), kérdezzük meg mire gondol. Ezt akkor is gyakoroljuk, ha úgy gondoljuk értjük, amiről a másik beszél, de valami furcsa érzés jelenik meg bennünk. Ilyenkor biztosan elbeszélés alakul ki a két fél között.