A tibeti buddhizmusban létezik egy Milarepa nevű megvilágosodott lény (https://terebess.hu/keletkultinfo/milarepa.html). Hosszú és bonyolult Út végén érte el a megvilágosodást, melyben fontos szerepe volt annak a folyamatnak, amikor Mestere utasításait követve többször felépített egy építményt, majd lerombolta azt. Megint felépítette, megint lerombolta.
Sokáig nem értettem ennek a motívumnak a működését. Fájt belegondolni, akár csak egyetlen ház megépítésébe is – látva mások szenvedését a világunkban –, bár ők modern megoldásokat használnak, és csak egy házat építenek fel. Milarepa a két kezével építette a házakat, ráadásul nem is úgy indult neki, hogy többször meg kell ismételnie az egész folyamatot.
Ha ismerjük az utat, egészen a célig, akkor tudjuk mi vár ránk. Tudjuk, mi következik a kanyar után, ismerjük a dolgokat az Út mentén. Segítenek bennünket Utazásunkban. Azonban, ha az Út ismeretlen, folyamatos figyelmet igényel tőlünk – egyfajta készenlétet, éberséget. Ez az éberség az, ami segít befogadni dolgokat.
Az egész történetet nemrégiben értettem meg. Egy nap úgy éreztem, felesleges volt a korábbi évek minden pillanata. Mintha visszacsúsztam volna egy hatalmas hegy megmászása közben oda, ahonnét elindultam. Borzasztó érzés volt.
Aztán ráébresztettek, fel kellett ismerjem, hogy mennyi mindent történt azokban az években. Hogy az Út nem volt hiába. Rengeteget tanultam és fejlődtem. Végül rájöttem, sokkal inkább az fájt, hogy nem jutottam előre, nem jutottam fel oda, ahová indultam…
…és akkor megértettem.
Nincs csúcs.
Sőt, hegy sincs.
Sosem fogok felérni sehova. A hegy a tudatom teremtménye. Egy valójában nem létező dolog. Én teremtettem, nekem is kell megmásznom – vagy sokkal inkább tennem róla, hogy eltűnjön.
Ott és akkor világosodott meg Milarepa története. Majd végiggondoltam a lehetőségeimet, és elindultam újra, fel a hegyre, fel a csúcsra.
Amíg csak létezik.