Vannak pillanatok az életben, amikor nem tudunk figyelni arra, amit csinálunk. Egyszerűen csak csináljuk. Lehet, hogy nincs idő rajta gondolkodni. Lehet, hogy nem vagyunk olyan állapotban, hogy tudatosan benne legyünk a helyzetben. Az is lehet, hogy valami különleges történik éppen. Ilyenkor találkozhatunk a most-tal.
A most-ban lenni hasonlít a lebegéshez. Nem kell hozzá semmi, nem értjük hogyan működik, mégis érezzük, érzékeljük, megtapasztaljuk. Ezért az első néhány alkalommal nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, még az is lehet, hogy megijedünk. Aztán idővel megszokjuk, és – ha máshogy nem alakul – élvezzük, örülünk neki. Van akinek ennyi, aztán lehet, hogy többé nem találkozik az élménnyel.
Sokan felismerik, hogy valami történik. Valami szokatlan, és már a múltkor is ez volt. Ők valami kapaszkodót keresnek vagy kreálnak, ami visszasegíti őket a valóságba – mármint a saját valóságukba. Mindenáron találnak valami feladatot, valami ismerős dolgot, ami biztonságérzetet ad számukra – persze ilyenkor a most tovaillan.
Aki képes tisztán, nyitottan érzékelni a most-ot, az pedig engedi, hogy megtörténjen. Nem várja, mert tudja, hogy felesleges. Egyszerűen tudja, érzi, amikor megjelenik. Mint ismeretlen helyen a távolsági busz. Jön, megáll, felszállunk, továbbmegy – de mostmár velünk.
A most akkor jelenik meg, amikor erre lehetősége van, és szükség van rá. Például ilyen szituáció lehet, ha várunk valamire. Nem szeretünk várakozni, és tipikusan rosszul kezeljük a várakozást. Pedig ilyenkor valamire még szükség van, valaminek történnie kell, hogy tovább haladhassunk.
Vagy csinálunk valamit, amihez igazából nincs kedvünk. Ha valaki adna feladatot, az sem jó. Nem unatkozunk, hanem valamit szeretnénk csinálni, de nem tudjuk, hogy mi az. Ilyenkor álljunk meg, majd teremtsünk magunk körül teret és időt. Hagyjuk, hogy amiben vagyunk, megnyugodjon, eltűnjön, és kezdjük el figyelni, mi jelenik meg helyette. Egyszerűen csak figyeljük a most-ot.
Engedjük, hogy bármi jelenik is meg – érzés, érzet, gondolat –, az kibontakozhasson. Anélkül, hogy mi próbálnánk meghatározni mi az, hagyjuk, hogy megmutathassa számunkra magát, az üzenetét. Ennek jól meghatározható a pillanata, és idővel egyre tisztábban érzékelhető. Megjelenik valami határozottság, indíték, állapot, érzés vagy gondolat, ami továbblendít bennünket.
Ilyenkor hagyjuk ott a most-ot, és haladjunk tovább – természetesen a felismert dologgal kapcsolatban. Onnét tudjuk, hogy ügyesen figyeltünk, hogy a most-ot megelőző állapot megszűnik, átalakul, és valami történni fog. Új dolgok indulnak el, megszűnik a várakozás, vagy hirtelen felhív valaki.
Ez az írás is így született.