Ha elvágjuk az ujjunkat, az bizony fáj. Gyorsan odakapunk, megvizsgáljuk, lefertőtlenítjük, beragasztjuk. Aztán, ahogy telnek a napok, azért még belenyilal, lüktet, felforrósodik. Érdekes, hogy arra is azt mondjuk fáj, pedig tudjuk, hogy már gyógyul.
Az meg, hogy lehet? Ha megvágom akkor is fáj, ha gyógyul, akkor is fáj?
Az eszkimóknak és az északi népeknek rengeteg szava van a hó különféle állapotainak kifejezésére. Mi meg a gyógyulást is fájdalomként tituláljuk.
A nyugati ember szinte elvesztette azt a képességét, hogy megkülönböztessen érzéseket. Főleg a finomabb részletek vesznek el vagy mosódnak össze. Egyre erősebb, intenzívebb illatokra, ízekre, hangokra, élményekre vágyunk. Ízfokozóval vannak tele az ételek, egyre magasabb a fájdalomcsillapítók hatóanyag tartalma.
Ez nem mi hibánk. Így lettünk nevelve, ezt hozzuk otthonról, ezt látjuk a társadalomtól. Ugyanakkor belénk ivódott, hogy a fájdalmat rendkívül cifrán szemléltessük magunk és mások felé. A magyar nyelv legnagyobb csodái ilyenkor születnek.
A gyógyulással viszont nincs kapcsolatunk. Elvárt, lesajnált dolog. Majd meggyógyul, a kicsiknek adunk rá puszit (magunknak már nem). Ennyi. Siettetjük, hajtjuk, kicsit haragszunk is, hogy jaj, miért sebes még. Gyerekként amint tudjuk leszedjük a vart. Hiába, rohanás van, nincs idő, ilyen szarságokra.
Állj meg ember! Az életedről van szó! Vedd észre, hogy valami történt. Lassíts és segíts a testednek, a lelkednek, hogy helyreálljon. Egy sportoló is fokozatosan tér vissza, és különféle folyamatokkal erősíti a sérült részt, hogy aztán az ugyanolyan terhelhető legyen, mint eredetileg volt.
Figyelj magadra, a Jelekre (https://egymagusnaploja.hu/jelek-00016), és tedd fel magadnak a kérdést:
Amit érzel az valóban fájdalom, vagy éppen gyógyulás?