Sokan, akik ezt olvassák, talán élőben már nem is találkoztak vitrinnel. Nem az iskolai vagy a múzeumi tárlókról beszélek, hanem az ősök relikviáiról. Minden családban gyűjtöttek valamit.
Vidéken a használati tárgyakat, a polgári családoknál pedig a nyaralások során megszerzett csecsebecséktől, a nagy értékű Zsolnay porcelánokig. Ezekkel díszítették a bútorokat, lakást. Minél értékesebb volt valami, annál fontosabb helyre került, a legértékesebbeket pedig üveg mögé rakták. Erre szolgált a vitrin.
Ennek a megoldásnak volt egy hatalmas előnye. A fontos, értékes tárgyak, emlékek mindig ott voltak szem előtt, meg lehetett nézni, másoknak megmutatni, majd idővel, ahogy új kedvenceik lettek, rendezgették azokat valamiféle koncepciót kialakítva. Téma szerint, ország szerint, fontosság szerint, kinek hogyan tetszett.
Akárhogy is élték az életüket, gyűjtöttek, halmoztak, egy idő után azonban egyszerűen betelt a vitrin. Mindenkié betelt előbb-utóbb. Ilyenkor volt aki túlzsúfolta, és volt, aki egyszerűen vett még egy vitrint. Olyan is volt, aki nem változtatott rajta. Nem tudott, mert fájt, égetett. Amíg az üveg mögött volt, jól nézett ki, de amint hozzá kellett érni, kézbe venni, elindultak az emlékek, ezért inkább úgy hagyta.
A mai embereknek is van vitrinje, bár jelentősen átalakult. Haladva a korral digitalizálódott – a mi vitrinünk a Facebook, az Instagram és társaik, ahova végtelen mennyiségű emléket tölthetünk fel, és lapozhatunk vissza az időben. Ez egy másfajta működés, mégis, ugyanarra szolgál. Megmutatjuk, dicsekszünk vele merre jártunk, mink van, pontosan úgy, ahogy az őseink tették.
Mindkét esetben azonos, hogy szeretjük kitölteni, megtölteni, elfoglalni a helyet, a teret magunk körül. Tipikusan a „ha van, akkor használjuk” esete. Egyszerűen így működünk. Szerencsére az internet határtalan, így sosem fogy el a hely.
A legérdekesebb mégis az, hogy a régi és az új vitrinnek is van egy közös veszélye.
Az emlékek tárolása és felhalmozása nagy veszéllyel jár. Elkezdünk az emlékeinkből élni, azaz a múltban létezni. A valódi tapasztalást felváltja a képzelet, friss élmények helyett a régieket ismételjük, amíg már a családunk és a barátaink is az első mondatnál fájdalmasan felsóhajtanak. Aki a múltban él, annak nincs jövője, és egyre inkább eltávolodik a valóságtól.
Menj és gyűjtsd a pillanatokat, az élményeket. Élj, de ne az emlékeidből! Emlékekre szükség van, de nem azért, hogy kirakd őket és nézegesd, pláne nem azért, hogy mutogasd őket, és dicsekedj velük. Minél többször mesélsz egy emlékről, annál messzebb kerül annak sztorija a valóságtól.
Éld meg, vidd magaddal, dolgozd fel, ha szükséges mondd el, aztán engedd el, hogy jöhessen a következő. Mindig a jelenből táplálkozz!