séta #00063

Gyakran járok sétálni, ami közben furcsa jelenségre figyeltem fel. A legtöbb ember séta helyett inkább gyalogol, sőt sok esetben rohan. Azt nem tudom hova, de már messziről látszik a mozgásukon, közelről pedig az arcukon, hogy elszántan sietnek valahova.

Ez azért érdekes, mert teljesen máshogy kerül kapcsolatba a környezetével, a világgal az, aki siet. Neki a távolság csak egy leküzdendő akadály. A céljához vezető utat nem méterekben vagy kilométerben méri, hanem időben. Percekben.

Minden tényező, ami csak egy kicsit is lelassítja, zavaró számára, egyenesen idegesíti, és mivel nincs ideje ezeknek a problémáknak a meg- illetve feloldására – hiszen rohan –, ezek a feszültségek az út során összeadódnak. Néha az is előfordul, hogy meg kell szakítania útját, hiszen nem képes magában tartani a dühét, ami kitör belőle.

A séta teljesen másról szól. A séta egyetlen indítéka a mozgás. Emiatt céltalan, sőt időtlen. Az ember nagyjából elhatározza, mennyi időt kíván sétálni, illetve vannak az “elmegyek a nagy fáig” típusú sétálók. Valójában teljesen mindegy mindkettő, hiszen a séta legnagyobb ajándéka – a felfedezésen túl – a megengedés.

Pont ezért, mindig tökéletesen kielégítő.

Séta közben az ember nem csak a környezetet figyeli, hanem önmagát is. Különféle testérzetek jelennek meg benne. Enyhe fájdalom a térdében vagy a derekánál, de ezek egy idő után mind elmúlnak, meggyógyulnak. A kimelegedés a vérkeringés felpezsdülését jelzi. Ilyenkor a rutinos sétálók kigombolják, kicipzározzák vagy leveszik a szükségtelen ruhadarabjaikat. Megtehetik, hiszen előre felkészültek ezekre a szituációkra.

Mindeközben az ember, mivel céltalanul megy, bolyong, mászkál, mindenféle dolgokat vesz észre. Észleli a vele együtt közlekedőket. Megmutatkoznak előtte az épületek szépségei. Ami addig csak egy sárga ház volt, most hirtelen egy gyönyörű geometriájú, bauhaus épület lesz. Megáll és nézi.

Látja a természetet, fákat és madarakat. Ha egy parkban sétál, boldogan szaladgáló kutyákat. Hosszú percekig lehet őket nézni, hiszen nem vagyunk időhöz kötve. Nagyon szórakoztatók tudnak lenni.

A sétáló néha, az órájára nézve eltűnődik az idő múlásán, ugyanis az teljesen mást mutat a belső érzethez képest. Igazából nem is fontos, hiszen nem számít. Amikor úgy érezzük, hogy elég, akkor elindulunk hazafelé – és még akkor is lehet variálni az útvonalat!

Fantasztikus érzés sétálni, megmozgatni magunkat. Pláne az ülő munkát végzőket kötelezném törvényileg erre. Amikor a belvárosban dolgoztam, volt, hogy 2 óránként elmentem tömböt sétálni. Nem volt más.

Ha kedvet kaptál egy sétához, ajánlom a kora esti órákat, amikor egy kicsit már megnyugszik a város, és a természet is.

Kellemes sétát, és csodálatos felfedezéseket kívánok!

Hozzászólások