A presztízs szó számunkra valamiféle tekintélyt jelent, hozzánk franciából került. Eredeti latin jelentése trükk, illúzió, elkápráztatás. Egészen eltérő kifejezések, éppen ezért tökéletes lehetőség az elmélyülésre.
Mi magyar emberek, mindig is hajlamosak voltunk az érzelmi alapú döntésekre. Ez a tulajdonságunk, a felgyorsult világgal együtt, egészen érdekes működéshez vezetett. Egyszerűen átsiklunk dolgok felett.
Ennek köszönhető, hogy például nem vizsgálódunk. Nem járunk utána dolgoknak, és – főleg fontos pillanatokban – nem kérdezünk rá a lényegre. Ott van bennünk a kétely, ami ezekben a helyzetekben a leghasznosabb társ, mégsem tesszük fel a nagy kérdést.
Bizony naívak vagyunk, uralnak minket a családból és társadalomból hozott berögződések, szokások.
A rendszerváltás elhozta nekünk a managereket, és velük együtt a vállalkozó varázsszót. A mai napig, az ország nagy részében, ha valaki vállalkozóként mutatkozik be, máris nagy embernek számít.
Ha ezt az imázst megtámogatja egy órával – nem kell, hogy drága legyen, elég, ha drágának tűnik –, és a magyar vállalkozók álomautójával, az autóval, amelyre nem vonatkoznak a szabályok – bizony, még irányjelzőt sem kell használni rajta –, a mindegy milyen évjáratú, állapotú és előéletű BMW-vel, akkor nyert ügye van.
Persze nem árt hatalmas és ismerős márkák feliratával ellátott ruhadarabokat és cipőt, illetve napszemüveget hordani, hogy a teljes felszerelés megkoronázásaként villantott legújabb mobiltelefon méltó környezetben tündökölhessen.
Ma, 2022-ben (is, még mindig), ez a siker titka Magyarországon. Nekünk ezt jelenti a presztízs.
Nagyon ritka, hogy valaki megnézze az adott vállalkozó cégbejegyzését, előző évi beszámolóit, vagy egyszerűen csak feltegyen egy egyszerű kérdést: mivel foglalkozol?
Persze ilyenkor jön a 77 magyar népmese, hiszen nálunk a presztízs része a hantázás, a vetítés. Küzdünk azért, hogy megmagyarázzuk, kimutassuk azt, amiről álmodunk. Azt, hogy nekünk van.
Persze ezek nagyrészt csak tárgyak, amelyek pénzért bármikor megvehetők.
Aztán egy ártatlan baráti összejövetelen találkozunk egy szinte csavargónak kinéző személlyel. Olcsó ruhák vannak rajta, sosem láttunk még olyan márkát – tehát a magyar felfogás szerint nem is létezik. Szerényen társalog kiválasztott emberekkel, nem a társaság középpontja.
Mégis, van valami nem meghatározható kisugárzása, és jó az illata. Aki egy kicsit is nyitott, hamarosan a közelébe kerül, és ha szerencséje van, a harmadik mondatnál megtudja, hogy negyedik generációs, 1500 embert foglalkoztató vállalkozást vezet, és most éppen azért van jelen, mert új lehetőségeket keres.
Később visszafogottan, de stílusosan elköszön a társaságtól, mert holnap reggel indulnia kell tovább. Távozása után kezd el beszélni róla az a pár ember, aki ismeri. Az információk hallatán egónk működésbe – tagadásba – kezd: ennyi mindent nem is csinálhat valaki.
Valószínűleg a következő napok, hetek további háborgást okoznak bennünk, elsősorban az általunk megfogható és kifogásolható dolgaira, a ruházatára és a hiányos mozi- és sorozatműveltségére vonatkozólag.
Valóban, bár vannak helyek a világban, ahol a tudásba és a valódi kemény munkába, ezek nem tartoznak bele. Cserébe a valódi presztízst arrafelé inkább olyasfélén mérik.